“Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“Nen sajnáltam se a csapatot, se a többi szurkolót, csakis magamat sajnáltam, és most már tudom, hogy a futballbánat mindig ilyen. Amikor a csapatunk kikap a Wembleyben, a kollégáinkra vagy az osztálytársainkra gondolunk, akikkel hétfő reggel szembe kell néznünk, és az eufóriára, amelytől az élet megfosztott bennünket, és ilyenkor megfogadjuk, hogy soha az életben nem leszünk még egyszer ilyen sebezhetők.”

“És ez még semmi. Mindig akadnak olyanok, akik felvállalják, hogy megvédik Istent, mintha a Végső Valóság, a lét fenntartó kerete gyenge és tehetetlen volna. Ezek az emberek elmennek egy lepra torzította nő mellett, aki pár fillérért koldul, elmennek a rongyokba öltözött, utcán lakó gyerekek mellett, és azt gondolják: „Hát igen, ez már csak így van.” De ha felfigyelnek valami Isten elleni apró sérelemre, az már egészen más ügy. Az arcuk kivörösödik, mellkasuk zihál, dühös szavakat fröcskölnek. Felháborodásuk foka elképesztő. Elszántságuk félelmetes. Ezek az emberek nem ismerik fel, hogy az Istent belülről kell védelmezni, nem kívülről. Dühüket magukra kellene irányítaniuk. Mert a megmutatkozó gonosz a belső gonosz, akit kiengedtek. A fő harctér a jóért nem a nyilvános aréna területe, hanem minden szív kis tisztása. Közben az özvegyek és a hajléktalan gyerekek sorsa nagyon nehéz, tehát az álszenteknek inkább őket kellene oly buzgón védeniük, nem pedig Istent.”

“Eszébe jutott Szerda megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodott: túl sok emberrel találkozott, akik mondogatták, hogy tilos elfojtani az érzéseket, ki kell mutatni az érzelmeket, szabadon kell ereszteni a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.”

“Többek között rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled.”